Sziasztok!
Egy nagyon rövid prológus, csak hogy kicsit felcsigázzalak tieteket! ;)
Tényleg nagyon rövid, mindössze két oldal...de na, a kövi rész izgalmasabb lesz, de nem tudom mikor hozom... Szeptemberig nem is nagyon találkozunk, már csak a kért sztorikat hozom, utána eltűnök és írom a részeket, sorban, hogy minimum 2-3 rész már előre meg legyen írva...
Nos a design változni fog - ugyanez lesz, csak átkódolom - mert szörnyű, hogy mindent fekete fehérben csinál, holnap meg is csinálom!
Kellemes olvasást!
Ne felejtsetek el kommentelni és feliratkozni!
Lau
A csöppnyi szobát körülölelte a sötétség, amely a benne lévő férfiből áradt. Nem csak csupán a kint tomboló vihartól tűnt sötétnek, ridegnek és rémisztőnek a szoba. valójában a férfi változtatta azzá. Az eső odakint szakadt, a repedt ablaküvegre sorban koppantak a nagyobbnál nagyobb esőcseppek. A szobában sötét volt, semmit nem láttál, mindössze akkor, mikor egy-egy villám pár másodpercre megvilágította. A szoba falait nem díszítette egyéb, csak penész és vérfoltok, karmolások. Néhol a fal lyukas volt, a viharral érkező minden kis zajt érezni lehetett, minden kis neszt.
A férfi az ablak előtt állt és nézte a kint tomboló vihart, érzelemmentes arccal figyelte, ahogy az erős szél gyökerestül kicsavar egy fát, figyelte ahogy a picike állatok rohangálnak, nehogy rájuk dőljön a hatalmas tölgy. Több tíz éves volt, hatalmas, bár lombkoronája már nem volt – vagy csak leszakította a szél – a férfi szerette ezt a fát, ő is olyan hatalmasnak érezte magát, mint ez a fa volt. A tölgy méterekre, több száz méterre volt a háztól, mégis úgy érezte mellette dőlt ki az óriási fa. Egy villám csapott a másik közelben lévőbe, ekkor világította be a férfi arcát is.
Csontos volt és beesett, a szemei sötétek, ridegek. Bár kékek voltak, akárcsak a jég, hidegséget, ridegséget sugárzott, félelmet. Világos barna haja már körülölelte arcát, igencsak lenőtt már, nem jár fodrászhoz. Sosem volt, főleg azóta nem. Körmei hosszúak voltak, akár egy vadállaté, s hiába vágná le, pár pillanaton belül ugyanolyan hegyesre nőne.
Louis felemelte jobb kezét, majd ujjait forgatta szeme előtt, s fájdalmas arccal szorította ökölbe kezét. Nem akart ilyen lenni, soha, ez egy hiba miatt van. Egy hatalmas hibát követett el.
- Ez mint miattad van Gyilkos – sóhajtott fel fájdalmasan. A mondatot egy kutyának szánta, aki mellette ült, s akkora volt, hogy felérte az ablakot. Hatalmas, fekete kutya volt, hegyes karmokkal és éles fogakkal, amikkel már több ember életét ontotta ki. Szemei vörösen izzottak a sötét éjszakában, mint két kicsi láng, úgy világítottak a szoba sötétjében. – Ha te akkor nem harapsz meg, most nem lennék ilyen szörny. Ez mind-mind miattad van – folytatta kicsit lenézően a beszédet, minden egyes szavát Gyilkos-nak intézve, de a kutya nem mozdult. Csöndben hallgatta gazdája szavait. – Miattad lettem ilyen vérengző ember, de már nem is vagyok ember, hála neked, Gyilkos – morogva ejtette ki a kutyának intézett szavakat, mintha kapart volna a torka, mintha ordítani akarna. – Miattad lettem démon – szinte suttogta az utolsó szót, ő maga sem merte kimondani, túl kevés ideje volt megszokni új énjét, szinte semmi. Nem tud bánni az erejével, nem tudja kezelni a dühét, a vérszomját. Ez mind egyetlen egy picike hiba miatt történt, semmi más miatt. Ha akkor mindent másként csinál, most normális élete volna, szeretné valaki. Nem volna magányos. – A démonoktól pedig félnek, Gyilkos. Senki sem szereti őket, nem akar velük senki barátkozni, egyáltalán a közelükben lenni. Magányos vagyok, Gyilkos. Miattad, csakis miattad. De igazad van, én akartam mindig ilyen lenni, félelmetes, hogy mindenki féljen tőlem. De most megijedek magamtól, Gyilkos – sóhajtott fel, majd bal kezét nyújtotta a kutya felé, s kicsit erősebben kezdte el simogatni az állatot. Utálta, tele volt haraggal, legszívesebben megölte volna, de nagy terve volt vele, nem tudja azt senki elképzelni mekkora. – Csak azért nem öllek meg, mert szükségem van rád. Enyém Lucifer kutyája, kell ennél több? Hamarosan keresni fognak, Gyilkos, hamarosan… - suttogta ördögien maga elé, majd kinyújtotta jobb kezét és egy fára mutatott, alig pár másodpercen belül egy hatalmas villám veszítette ketté a hatalmas fát, aminek egyik oldala balra, másik oldala jobbra dőlt. Louis elégedetten sóhajtott fel, majd megveregette kutyája fejét. – Vendégünk van – morogta orra alatt – Ember, iszonyatos szaga van. Gyere Gyilkos, nézzük meg ki jött ide – mondta a kutyának, majd elindult az ajtó felé. Látott a sötétben, bár lehet ez a sok villámlásnak köszönhető, ami a hatalmas ablakoknak hála fényt adott az egész háznak s megvilágította belülről. A ajtó töredezett volt, lyukas, penészes, mohás, undorító. Mégis ez a férfinek megfelelt. Kisétált a sötét és rideg szobából a folyosóra, a hatalmas kutya pedig követte. Hatalmas mancsai rendes zajt csaptak, mikor a padlón koppantak körmei, lehetett hallani nyakörve csilingelését, ahogy a rengeteg lánckarika egymásnak koppan, pofájáról csurgott a nyál, hatalmas fogai kilógtak szájából. Szemei még mindig vörösen világítottak, amikkel gazdáját kereste, s meg is lelte a lépcső tetején, amint éppen a korlátnak dőlve néz a lépcső végébe. Gyilkos morogva foglalt helyet Louis mellett, szorosan a lábához bújt, mire gazdájától kapott egy fejveregetést, jelezvén jó kutya.
A lépcső aljában egy férfi állt, fiatal volt, harminc sincs. Barna szemei voltak, tisztán látszott fél, ugyanis sorban potyogtak könnyei. Haja ázott volt, vagyis a viharban jött ide, ruhája nyurga testére tapadt, lihegett, próbálta visszanyelni feltörő sírását. Louis érzelemmentes arccal nézett le a remegő, ázott férfire, Gyilkos pedig morogva nyomta fejét lábához.
- Mi akarsz? – kérdezte lenézően Louis, a férfi megremegett az érdes hangtól, félt. Rettegett.
- A családom! – határozottan akarta mondani, de a férfi és a kutya látványa nem engedte meg neki azt a bátorságot, hogy ráüvöltsön a fönt álló démonra. Jól tudta kivel áll szemben, vagyis tudta ki ő, a környék réme, akitől mindenki fél.
- A családod halott – folytatta ugyanolyan hangnemmel, mint amilyennek megnyitotta a beszélgetést.
- Megölted őket?! – ordított fel a pasas, könnyei immár ömlöttek, fájdalom járta át minden kis porcikáját. A családja halott, soha többé nem kapja őket vissza. A két pici gyerekét és a feleségét. – Add vissza a családom! Gyilkos!
- Nem én öltem meg őket! – vágott vissza megemelve hangját a démon.
- Te voltál! Hazug! – mutatott rá a férfira. Louis elméjét ellepte a düh, átjárta egész testét. Szemei rideg kékből félelmetes pirosra változtak, nyaka megfeszült. Erő járta át testét, hatalmas erő, ami készült belőle kirobbanni. Felemelte jobb kezét, majd a férfire mutatott és egyenesen szemébe nézett.
- Nem vagyok hazug! – hangja eltorzult, mintha morgott volna. A férfi nyakához kapva esett térdre, fuldoklott. Louis fojtogatta, anélkül, hogy hozzáért volna. A pasas sípolva mutogatott még mindig Louis-ra, de ereje nem volt már, összeesett. – A tiéd Gyilkos – mondta morogva, majd leengedte jobb kezét és nézte, ahogy a fekete kutya szintén morogva, habzó szájjal kocog lefelé a lépcsőkön. Nézte hosszú bundája lebbenését, kecses mozgását, majd végignézte, ahogy a pokol kutya cafatokra tépi a férfit. A vér beborított mindent, bőrdarabkák ragadtak a padlóra, a piros folyadék szaga belepte az egész romos házat. Szinte az egész aulát befedte a vér, a kutya pedig jóízűen falatozott a férfiből. Louis hümmögve fordult meg, majd elindult vissza a szobába. – Semmit se hagyj a padlón, Gyilkos! – kiáltott vissza a kutyának, majd eltűnt a szoba sötétjében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése