2016. szeptember 30., péntek

2. rész - A fiú, aki megálmodja a jövőt, avagy ismét egy áldozat

Sziasztok! 
Íme a második brutális rész! Innentől nem lesznek gyilkosságok, de a részek durvasága megmarad, sőt, fokozódik. Ezek után kerül majd össze Louis és Harry, avagy a démon és a halandó találkozása, 1-2 rész és jönnek a durvább, erotikus jelenetek is. Nem vagyok valami jó ebben, mármint az erotikus tartalmak megfogalmazásában, de próbálkozom majd! ;)
Szóval igen, erős horror, alapvetően nem szoktam ilyet írni, de ez egyre jobban tetszik és most már teljesen összezavarodtam és nem tudom melyik OS legyen halloween-re, ha beléptek/felnéztek majd a csoportomba lesz egy kérdés :) Nyugodtan jelentkezzetek egyébként, ha többen lennénk rendeznék játékokat, versenyeket, beszélgetéseket, de olyan kevesen vagyunk :( Csatlakozzatok bátran! Nem harapok! ;)
És igen, a link ismét változott, sajnálom, ígérem ez a link marad most már, akármi is lesz és nem változtatok, mert már szegény olvasóim elvesztek! :D 
És még...ezek után előfordulhatnak késések a részekkel, hetek nem fordulnak elő, de napok igen, nagyon lassan haladok, ritkán jutok géphez és elfogytak a megírt részek is :/ A nyáron előre írhattam volna, de most már mindegy, későn jutott eszembe, nagyon sajnálom, előre is köszönöm a megértést!
Jelezzetek bátran, ha tetszik! Minden kis apró jel egy kincs! :*
Szép hétvégét!
Kellemes olvasást!

Lexa







A rendőrkapitány fel-le járkál a hatalmas aulában és csak nézte a fiatal férfi maradványait, amik a ház minden sarkában meglelhetőek voltak. Mindent beborított a vér, ő maga is egy védőruhában volt, ami egy hatalmas zacskóra emlékeztette, hogyha bele is lépne valamibe ne legyen piszkos a bizonyíték. Bár így sem tudtak senkit gyanúsítani, de még az áldozatot sem tudták azonosítani, elvégre felismerhetetlenre marcangolták.
Fényképezők kattogtak és halk párbeszédek moraja lepte be az aulát, míg Mr. Horan csak állt a hatalmas lépcsővel szemben és felfele nézett. Nem stimmelt valami, az első dolog, ami nagyon bökte az oldalát az a megdöbbentő dolog volt, miszerint egy nem nyilvántartott kutya nyála volt a testdarabokon, azaz a kutya faja ismeretlen, de még rokon fajt sem találtak a nyilvántartásokban, de még az internet segítségével sem. A kutyának nincsenek rokoni kapcsolatai, csak annyit tudnak kutya szerűség lehet, a karomnyomok és a harapások alapján, amik néhány cafaton láthatóak voltak. A másik dolog, amire nagyon kíváncsi volt, az pedig az volt, hogy másfél órája küldött föl két rendőrt, hogy nézzenek szét a padláson, de azóta se hírük, de hamvuk. Ideges volt, félő volt találtak valami játékot, amit feltétlen ki kellett próbálniuk, elvégre friss házasok, perverz fantáziával. A képzelőereje Bobby Horan-nek is megvolt, mégsem tudott elmosolyodni a gondolaton, aggódott. Ez egy átkozott erdő, egy átkozott házzal egy érdekes, és veszélyes kutyával, és egy beteg emberrel, akit a környéken láttak utoljára. A Démon névre hallgat, így nem a kedvességéről lehet híres.
- Bobby, hol van Jack és Sam? – egy női hang ütötte meg a fülét, ezer közül is megismerné. Az egyik kollega volt az. Kris, egy negyvenes éveiben járó nő, akit évek óta ismer és nagyon jó barátok.
- Nem tudom, de egyre inkább aggódom. Másfél órája mentek föl – sóhajtott gondterhelten a férfi – Jöjjön és megnézzük őket – mondta határozottan Bobby, majd fegyveréért nyúlt, míg a nő csak bólintott egyet és a férfihez csapódott, hogy aztán ő is pisztolyt ragadva kövesse a lépcsőn. Óvatosan lépdelt a lépcsőfokon Mr. Horan, minden egyes fok megnyikkant alatta, szinte baljósan sírtak fel a deszkák lába alatt, a férfi ennek hallatán nagyot nyelt. Félt és aggódott, ennek ellenére sorra lépett egyik fokról a másikra. Kris viszont nem félt, magabiztosan, bátran kullogott a férfi mögött.
Felértek az emeletre, megálltak a folyosón, hogy körülnézhessenek. A sötét és büdös folyosón nem láttak, de nem is hallottak semmit. Tanácstalanul álltak a hosszú folyosó közepén, vajon merre lehet a padlás? Szemük végigsiklott a falakon, amik karomnyomokkal, véres foltokkal voltak tele, illetve minden sarokban megbújt némi penész és moha is. Ez gusztustalan, jutott erre a megállapításra Bobby, az iszonyatos ázott, penészes szag beköltözött orrában, az arca grimaszba futott a szörnyű bűztől, de gyomrát is egyre jobban zavarták a szagok. A dögszag és a penészes szag kombinációja hatalmas hányingerrel terhelte a férfit, azt sem tudta mire koncentráljon. Arra, hogy vajon merre van a padlásfeljáró, vagy arra, hogyan nyelje vissza fel-feltörő reggelijét.
- Bob, arra – biccentett fejével Kris a bal irányba. Horan fáradtan sóhajtott fel, nem akart elveszni a sötét folyosó végén, egyre rémisztőbbé vált ugyanis az egész ház, furcsa érzés telepedett vállára, ami ólomsúlyként nyomta egyre lejjebb és lejjebb, úgy érezte szemei is le-lecsukódnak. Különös erő lepte be a házat, valamiféle gyűrűbe kerültek, ami egyre csak szűkült.
Ahogy egyre beljebb haladtak a sötétség nőtt, a fáradtság és a munka súlya egyre jobban nehezedett rájuk, félő volt összeroppannak a virtuális, de annál inkább élethűbb érzéseket keltő mázsás súly alatt. Egyre jobban álmosodtak, egyre nehezebbek voltak a lépések, egyre lassabban haladtak a folyosó végén lévő ajtó felé, ami nagy valószínűséggel a padlásra vezet. Nem értették mi ez a különös dolog, ami körülveszi őket és furcsa érzelmeket kelt bennük, de egyre inkább aggódtak.
Nehezen elérkeztek az ajtóhoz, Kris óvatosan nyitotta ki a rozoga ajtót, ami hatalmasat nyekkent, ahogy a nő hátratolta. Egy nagy, rozoga lépcső tárult eléjük, ami most már biztosan a padlásra vezet, egyértelműen csak oda vezethet. Nagyot sóhajtva indult előre Bobby, nehogy a kolleginának baja essék, elvégre egyre rémisztőbbé váltak a sötét kis helyek és szobák, amikkel tele volt a ház.
A folyosó a lépcsőhöz képest semmi volt. Sötét volt és büdös, mindent belepett a halott ember szaga, ezzel még nagyobb rémületet okozva a rendőröknek, akik szó szerint a vaksötétben tapogatóztak. Hirtelen denevérek százai kezdtek el repkedni, hangosan sikítoztak és folyamatosan a két rendőrnek vetődtek. Marták, karmolták őket, ahol csak érték őket, akik hiába próbáltak volna haladni a lépcsőfokokon, a tömérdek denevér nem engedte őket útjukra. Folyamatosan jöttek és csapódtak az arcukba, amit Mr. Horan megelégelt, lövöldözni kezdett. El is talált pár jószágot, akik nagyot nyekkenve hulltak a mélybe, vagy éppen a fokokra. Bár ne akart sok áldozatot a férfi, elvégre ezek is csak állatok, sikerült párat lepuffantani, a többi pedig ijedten menekült amerre csak tudott.
- Rendben van? – kérdezte a háta mögött lihegő, rémült nőt, aki alig pár pillanata még hangosan sikítozott a denevérek miatt, kik sebesre marták karját, de próbált nem ezekre figyelni.
- Igen, mehetünk – bólintott nagyot nyelve. A férfi elindult felfelé, bár vak sötét volt látott néhány kisebb fénycsóvát, gondolta az lesz az ajtó. Fellélegezhetett, az a különös, nyomasztó erő eltűnt, végre ugyanolyan fittnek és egészségesnek érezte magát. Ez érdekes, gondolta magában, majd kinyújtotta kezét, hogy kinyithassa az ajtót. Hirtelen világosság fogadta. A padlás a meleg napfénytől szinte csillogott, viszont valami megzavarta ezt a gyönyörű csillogást.
A rendőr hunyorogva lépdelt beljebb, mögötte Kris követte. Tekintete hirtelen a padlón állapodott meg, egy halott férfi feküdt ott, neki háttal. Jack volt az, bárhol bármilyen állapotban felismerné.
Nagyot nyelve nézett felfelé, vissza kellet fogni magát, nehogy felordítson.
- Kegyelmezz, Uram – sóhajtotta Sam holttestét nézve. A nő kötélen lógott, felakasztva, feje lefele lógott búskomoran. Hosszú haja arcába lógott, a ruha szét volt rajta szaggatva, cafatokban lógott le a nő testéről, így lehetett látni mellkasát, ami karmolásokkal volt tele. A vér még mindig csepegett sebeiből, hatalmas tócsa állt a nő mezítelen lábai alatt, amik jó pár centivel, de akár egy méterrel voltak a föld felett.
Bobby közelebb lépdelt a brutálisan meggyilkolt nőhöz, ekkor látta a vértócsából szavak vannak formálva. Latinul volt írva egy mondat, amit a férfi ki tudott olvasni, elvégre tudott egy kicsit a nyelven.
- Ki, hogy élt, úgy hal meg… - olvasta hangosan a vérből formált mondatot. Felnézett a halott nőre, kinek arcát véres haja takarta, de félt megnézni arcát, félő volt azt is szétmarcangolták. Ezt ember tette, egy kutya nem tud felakasztani egy nőt. Szegény olyan magatehetetlenül lógott, kezei és lábai élettelenek voltak, pedig alig másfélórája még cipőben és ruhában leste Mr. Horan minden kérését, a fiatal férjével együtt. – Istenem, legalább együtt vannak – sóhajtotta a férfi, hol Jack-re, hol Sam-re pillantva. Sajnálta őket, jó emberek és rendőrök voltak.. - Kris, kérem, szóljon a nyomozóknak ide is jöjjenek fel – szólt háta mögé Bob, de szavai süket fülekre találtak. Senki sem válaszolt, így hát megfordult – Kris! – de nem látott senkit. A nő eltűnt az ajtóból, hiába trappolt a keretig, a vaksötéttől nem látott senkit. – Kris! Merre van? – kiáltotta hangosan a végeláthatatlannak tűnő sötétségbe, de nem érkezett válasz.

***
A fiú még mindig lázas volt. Dr. Payne még injekciót is adott neki, hátha lejjebb megy a láza, de mindössze egy Celsius fokkal csúszott lejjebb a higanyszál. Negyvenről harminckilencre. Maga az orvos is meglepődött, sosem volt még ilyen, hogy az injekciótól sem ment lejjebb egy tinédzser fiú láza. Jól tudta Harry az ő fiával egyidős akivel ilyen soha nem történt meg.
- Mondd Anne, szedett valamit Harry? Bármilyen gyógyszer, akármi? – kérdezte a férfi az aggódó nőre pillantva, aki száját rágva állt az orvos felett. Dr. Payne ugyanis az ágy szélén ült fia mellett, akit időközben ismét elnyomott a lázálom.
- Nem, én is kérdeztem. A láza előtt ugyanis elájult, azt mondta rémálmai vannak – felelte Anne, folyamatosan beteges fiát pásztázva, aki grimaszolva, néha-néha megremegve aludt a hatalmas, és meleg dunna alatt.
- Rémálmai? Fáradt volna? – kérdezte Harry-re pillantva az orvos – Nem tűnik túl hajszoltnak, krétát sem ehetett, vagyis reméljük nem evett. Úgy tudom évek óta kivonták a mérgező krétákat a forgalomból
- Nem hiszem, hogy talált ilyet, vagy, hogy evett ilyen krétát. Nagyon készült a dolgozatokra, egész éjszaka tanult – sóhajtott Anne.
- Én sem olyannak ismerem, aki lógna pár doga miatt. Inkább haladékot kér, mintsem kimaradjon a suliból – kontrázott a kis szöszi Niall is, aki Harry íróasztalánál foglalt helyet. Lazán ült a székben, könyökét az asztalra helyezte, azzal támasztotta fejét, bár aggódott barátjáért, próbált nyugodtnak tűnni.
- Oh, ha az én fiam ilyen jól tanulna, vagy legalább csak felkészülne – sóhajtotta a férfi. A fia, Liam sosem a jó tanulásáról és példás magatartásáról volt híres, pedig ők nem ilyennek nevelték. Kicsinek sokkal szorgosabb és tanulékonyabb volt, most mégis lusta és szemtelen.
- Igen, az csoda volna – dünnyögte Niall. Bár Liam a másik osztályba jár, nagyon jól ismerik egymást, sokszor vívnak szócsatát, néha meg is legyinti egyik a másikat, de az igazgatóiba egyenlőre nem kellett őket elrángatni, persze ennek ellenére is tudja Liam kiállhatatlan, hülye, pökhendi barom, aki arra esküdött fel, hogy őt és egyetlen barátját piszkálja.
- Niall! – Anne rögtön mérges szemekkel kezdte el méregetni a szőkét, de az csak vállat vont, elvégre igaza volt.
- Oh, hagyd, Anne. Valóban csoda volna, ha Liam jól tanulna – legyintett egyet Dr. Payne. Már annak is örülne, ha a fia hármas tanuló volna, vagy végigcsinálná az érettségit, a fősuli sem számítana már, csak ezt csinálja végig, utána majd kitalálnak valamit az anyjával. De nem, Liam nem ilyen. Liam más, mint ők. Hiába nevelik ők, már pici kora óta, a vér nem válik vízzé…
- Akkor sem kéne ilyen megjegyzéseket tennie! – mordult rá a srácra Miss Cox és bár ő is jól tudta milyen Liam – sokat panaszkodott Harry, még kilencedikben – kötelessége rászólnia, még ha egyet is ért a szösszencsel. Elvégre Dr. Payne mégiscsak az apja, bizonyára rossz érzés neki, hogy a fia ilyen, ne fájdítsa még egy idegen is szívét.
- Ha tesz, ha nem akkor is tudom milyen a fiam. Fáj, fáj, de nem tudunk mit tenni. Neki kell elfogadnia önmagát, mi már elfogadtuk őt – vont vállat az orvos, majd tenyerét a göndör fiú homlokára tette, hogy megnézze lejjebb kúszott-e már a láza, de sajnos egyáltalán nem ment lejjebb. – Ez egyre furcsább… Nem megy lejjebb a láza…
- Kórház? – kérdezte Anne aggódva – Kórházba kell vinni?
- Szerintem várjunk egy kicsit, hátha… De ilyet a leélt ötven évem alatt sosem tapasztaltam

***
Ezeket a szavakat a fiú nem hallotta, egy burok vette körül, úgy érezte magát, mint a pokolban. Fullasztó meleg volt és gyengének érezte magát, egy erőgyűrűbe került, ami egyre csak szűkült. Vöröset látott, semmi mást, csak a nagy vörös semmit. Biztos volt benne hogy lázas, egészen addig, amíg meg nem jelentek az első álmok.
A fiú hirtelen megint a házban termett, ezúttal más szobában volt. Ahogy forgatta fejét rá kellett jönnie a padláson van, legalábbis arra következtetett a dobozok, a régi dolgok és a rozoga kanapé alapján, amin ült. Ő ült a kanapén, vele szemben egy ablak volt, amin besütött a meleget adó napsugár, ezzel talán kicsit otthonossá varázsolva a poros padlást. De ekkor hangos hörgést hallott, oldalra kapta a fejét. A démon állt neki háttal, egy fiatal nőtt nyomott a falnak. A torkánál fogta, karmait belevájta a nő torkába, aki hangosan hörgött a levegőhiány miatt. A lába nem érintette a talajt, a férfi majdhogynem a feje fölé tartotta a nőt, aki csak kalimpált, és próbálta elhúzni a démon erős kezét nyakáról, de a férfi erősebb volt.
- E-engedj el, kérlek – krákogta halkan, fuldokolt. A feje is bevörösödött, a szája véres volt a nyakát szorító karmok miatt, amik szinte lyukat fájtak torkában.
- Miért engednélek, Sam? Te elengedted őt?  - kérdezte a démon még erősebben szorítva a nő nyakát, aki csak élesen felsikított a fajdalomtól, bár így is alig bírt sikítani. – Milyen rendőr az ilyen, Sam?
- K-kérlek! Rendbe hozom! – sírt összeszorított szemekkel.
- Tán vissza tudsz hozni egy halottat? Te is démon vagy, drágaságom!
- N-nem tudom, de-de Lucifer igen! – suttogta Sam, a férfi morgott egyet.
- Lucifer halott! – morogta a démon – A saját két kezemmel öltem meg, ahogy most a lányát is fogom! – a férfi hirtelen pördült meg, majd teljes erejéből vágta a fiatal nőt földhöz, úgy, hogy az még a padlón is csúszott egy kicsit. Hangosan sírt szegény nő, nyakát fogta, nem volt túl sok ereje már a végét járta. – Hidegvérrel gyilkoltad meg! Átvertél! Azt mondtad nem bántod! – ordította fekete alak, kinek szemei már vörösen égtek. Harry megremegett, ahogy a férfi a haldokló nőhöz trappolt, majd egy hirtelen mozdulattal megkarmolta. Sam fájdalmasan ordított fel, ahogy megérezte a démon hatalmas körmeit a bőrében. – Hazug vagy! Megérdemled a sorsod! – hangja eltorzult a dühtől, már nem magas volt és karcos, hanem mély, szinte dörmögős. A férfi egyre többször, és egyre jobban marcangolta Sam-et, a fiú el akarta takarni az arát, de a kezei súlyosak voltak, mintha mázsás súlyok nehezedtek volna rá, ezzel nehezítve a mozgást, pedig be akarta fogni füleit és becsukni szemeit, de szemei sem akartak engedelmeskedni. Végig kellett néznie, ahogy a démon halálra marcangolja áldozatát, aztán figyelnie a démon véres arcát, ami a nőből spriccelt rá, a helyes, véres karmai voltak azok, amik még állatibbá változtatták a külsejét. De arcát még mindig nem látta, csak vörösen izzó szemeit érzékelte tisztán, minden más elmosódott volna.
Látsz engem, igaz? A démon egyenesen őt figyelte, ahogy áldozata felett guggolt piros szemeit összefűzte az ő zöldjeivel. Hangja ismét mézes-mázos volt, olyan csábítgató.
- Igen, látlak – válaszolta a fiú nagyot nyelve.
Én is látlak. A démon mosolygott, olyan kedvesen szólt. Látom, ahogy lázasan fekszel az ágyadban, mindenki érted aggódik. Mi a neved, bongyor?
- N-nem mondhatom meg.
Ha megmondod a neved én is elárulom az enyémet
- R-rendben. Harry vagyok.
Én Louis Kuncogta a férfi egyenesen szemeibe nézve. Tetszik a neved, Harry
Harry!
Harry!
- Harry! – Niall hangja kúszott füleibe. Kezeket észlelt arca két oldalán, illetve karján is érzékelt valami sokkal hidegebbet. Már nem érezte magát annyira lázasnak vagy betegnek, teste még mindig tüzelt. Az előző álom pedig, annyira valósághű volt magába szippantotta, főleg a démon édes hangja, aki csak vele beszélt szépen, kedvesen.
Lassan nyitogatni kezdte égő szemeit, így megpillanthatta barátját, aki aggódó szemekkel vizslatta térdeire ülve arcát fogva, egészen közel hajolt hozzá a srác. Meg is lepődött, elég érdekes póz lehetett.
- Niall? – kérdezte rekedten. A szöszi elmosolyodott, majd megpaskolta Harry arcát, amit a fiú összeszorított szemekkel tűrt.
- Végre lement a lázad. Több, mint két órája kínlódsz negyven fokos lázzal – sóhajtotta Ni, majd elvette kezeit haverja arcáról, hogy aztán hátradőlhessen és a falnak támassza hátát. Így lekerült Hazz lábairól és a falnak préselődött. Törökülésbe húzta lábait, úgy figyelte sápadt barátját, akinek hatalmas kékes karikák éktelenkedtek szemei alatt, a szája is cserepes volt, a szemei duzzadtak, vörösek.
- Szörnyű álmaim is voltak – sóhajtotta a göndör.
- Mondta Anne – rázta fejét a másik srác. – Részleteznéd mégis miről álmodtál?
- Oh, ez hosszú – sóhajtott ismét, majd kicsit feltornázta magát a párnán, hogy egyenesen Niall szemébe nézhessen. – Emlékszel, kiskoromban is mindig rémálmaim voltak? – kérdezte a szösszencsre pillantva, aki elgondolkodva kezdte kémlelni a plafont. Szemöldöke is felugrott, ő nem emlékezett ilyesmire. Mármint, hogy rémálmai lettek volna. – Miután apám elhagyott! – tette hozzá morogva.
- Oh, aha. Megvan – bólintott rögtön, bár még így sem emlékezett tisztán.
- Visszatértek a rémálmaim. Amik valósak. Mármint azt hiszem azok. Több napja is azt álmodom, hogy egy fura, vörös szemű kutya széttép egy férfit, reggel közölte anyám igaz – vont vállat nemes egyszerűséggel, mintha nem is félne ettől, pedig nagyon is beparázott. Nem akarja megálmodni a jövőt, pontosabban a jövőben történő gyilkosságokat, amik a Démon-hoz köthetőek. – Egy démonnal álmodok, aki folyamatosan az embereket kaszabolja, de az arcát sosem látom
- Ez érdekes – szólt közbe rögtön a szösszencs. – Megálmodod a jövőt?
- A jövőben történő gyilkosságokat.
- Ma ki fog meghalni?
- Jack és Sam, a fiatal házaspár, a rendőrkapitányságról és már halottak – a válasz ütött és megdöbbentette a kis szőkét is. Csak ült, hátát a falnak döntve és üveges tekintettel nézett maga elé. Egyrészt; Sam és Jack az apja munkatársai, ráadásul az egyik kilencedikes tesója volt a férfi és ő maga is ismerte őket, másrészt; nem akarta elhinni, hogy a haverja ezt megálmodta. Olyan lehetetlennek tűnt, az is volt mondjuk, mégis valamiért valós.
Az hagyján, hogy Niall megijedt, de Harry is. Nagyon is félt önmagától, hogy ilyenre képes és bár nem ismerte magát a Démon-t sem, úgy érezte van köztük egy kötelék. Valami összekötötte őket, virtuálisan legalábbis. Véletlen kapcsolódik a démon agyához és véletlen kapcsolj szét ez a valóságszerű kapcsot, vagy kötelék, ez igaz fordítva is. Kötve hinné, hogy a démon szándékos kapcsolódik az agyához.
Persze, hogy nem szándékos. A hang a levegőbe beszélt, nem érezte közelinek, sem távolinak, mintha a lágy fuvallat súgott volna valamit, aztán a szél tovább hessegette volna. Mintha csak elröppent volna a feje mellett. De nem szólt Ni-nek, betegnek hinné. Hangokat hall? Rémálmai vannak? Bizonyára azt hinné meghibbant, így jobb, ha csöndben marad.
- Hogyan halnak meg? – kérdezte hirtelen és idegesen az öregebb, mert ugye idősebb Harry-nél, bár ez most nem lényeg.
- Jack-nak kiszívta a lelkét, Sam-et szétmarcangolta… - sóhajtotta a srác – Anyáék?
- Lux átment az osztályfőnökhöz, megmondta, hogy holnap nem mégy iskolába, közben biztos barátnőzik. Anne pedig most kísérte ki Dr. Payne-t. Azt mondta most már rendben leszel, bár elég érdekes betegség volt ez. Hirtelen elájultál, negyven fokos láz, aztán rá pár órára hirtelen visszaesett harminchatra – magyarázta a szőke. Sosem látott vagy tapasztalt még ilyet, ilyen furcsa… betegséget?
- Ez nem betegség…
- Hát akkor?
- Szerintem… a démon veszi el az erőm, miatta gyengülök
- Harry, nem akarlak kiábrándítani, de démonok nem léteznek – Niall a fejét rázta, Harry pedig összehúzta szemöldökét. Gondolta, hogy nem fogja normálisnak hinni őt, ha ezt kimondja, na de ennyire?
- Nem hiába álmodok vele!
- Harry, a démon névre keresztelt, eredeti nevén Louis, ember. Csak bekattant – vont vállat a szöszke – Hatalmas műkörmök, piros kontaktlencse, meg a dögszag. Kimegy a temetőbe fürdeni és tökéletes szaga van
- Nagyon vicces vagy – dünnyögte orra alatt a bongyor – Tudom, hogy Ő valójában az! – nyomta meg az ,,Ő” szócskát, vagy inkább betűt. Mintha valami baráti kapcsolat volna közte és a démon között. Pedig még az arcát sem látta.
- Neked agyadra ment a láz, tesó – rázta fejét Niall, majd szépen lassan kimászott az ágyból – Begolyóztál! Démonok nincsenek, csak a véletlen, hogy megálmodtad, Sam és Jack biztosan élnek!

5 megjegyzés:

  1. Ez valami hihetetlen jo 😍 mindig beleélem magam a részekbe. Bocsánat a késői kommentért de nem voltam otthon mikor felmerült a rész a hétvégét meg kb végig aludtam 😄

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik! :3 Semmi gond, ennek ellenére nagyon örülök a kommentnek. Amikor csak tudsz dobj meg pár szócskával, nekem sokat jelent! ;)
      Puszi!

      Törlés
  2. Kedves Lexa! :D
    Hagy gratuláljak, valami elképesztően jól írsz! A szókincsed, a fogalmazásod, egyszerűen csak ámulok rajta :)
    Amikor a linkben megláttam a larrystylinson részt, hát... vissza akartam táncolni, mert nem shipelem a fiúkat, de ettől eltekintve a sztori érdekes, izgalmas és elképesztő!
    Ha szereted, akkor ne másoknak írd, hanem magadnak, ne foglalkoztasson, hogy hányan olvassák és mi a véleményük. Neked tetsszen, te szeresd írni, az olvasók a másodikok ;)

    All the love, L x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Lucia! :)
      Nagyon szépen köszönöm a dicséretet, nagyon jól esik, főleg tőled. (Ugye már tudod, hogy a kedvenc design-erem vagy)
      Én kérdeztem, hogy biztosan elszeretnéd-e olvasni! :D De boldoggá tesz, hogy ennek ellenére tetszett a sztori.
      A tanácsod pedig megfogadom, igyekszem élvezetből írni és nem másoknak elsősorban, de hát nekem is fontosak az olvasóim :D
      Puszi!

      Törlés
  3. Mikor lesz folytatás? Nagyon tetszik :) ,mondjuk a régi no control-t is szerettem :(

    VálaszTörlés