2. rész - A fiú, aki megálmodja a jövőt, avagy ismét egy áldozat

Sziasztok! 

Íme a második brutális rész! Innentől nem lesznek gyilkosságok, de a részek durvasága megmarad, sőt, fokozódik. Ezek után kerül majd össze Louis és Harry, avagy a démon és a halandó találkozása, 1-2 rész és jönnek a durvább, erotikus jelenetek is. Nem vagyok valami jó ebben, mármint az erotikus tartalmak megfogalmazásában, de próbálkozom majd! ;)

Szóval igen, erős horror, alapvetően nem szoktam ilyet írni, de ez egyre jobban tetszik és most már teljesen összezavarodtam és nem tudom melyik OS legyen halloween-re, ha beléptek/felnéztek majd a csoportomba lesz egy kérdés :) Nyugodtan jelentkezzetek egyébként, ha többen lennénk rendeznék játékokat, versenyeket, beszélgetéseket, de olyan kevesen vagyunk :( Csatlakozzatok bátran! Nem harapok! ;)

És igen, a link ismét változott, sajnálom, ígérem ez a link marad most már, akármi is lesz és nem változtatok, mert már szegény olvasóim elvesztek! :D 

És még...ezek után előfordulhatnak késések a részekkel, hetek nem fordulnak elő, de napok igen, nagyon lassan haladok, ritkán jutok géphez és elfogytak a megírt részek is :/ A nyáron előre írhattam volna, de most már mindegy, későn jutott eszembe, nagyon sajnálom, előre is köszönöm a megértést!

Jelezzetek bátran, ha tetszik! Minden kis apró jel egy kincs! :*

Szép hétvégét!

Kellemes olvasást!

Lexa

A rendőrkapitány fel-le járkál a hatalmas aulában és csak nézte a fiatal férfi maradványait, amik a ház minden sarkában meglelhetőek voltak. Mindent beborított a vér, ő maga is egy védőruhában volt, ami egy hatalmas zacskóra emlékeztette, hogyha bele is lépne valamibe ne legyen piszkos a bizonyíték. Bár így sem tudtak senkit gyanúsítani, de még az áldozatot sem tudták azonosítani, elvégre felismerhetetlenre marcangolták.

Fényképezők kattogtak és halk párbeszédek moraja lepte be az aulát, míg Mr. Horan csak állt a hatalmas lépcsővel szemben és felfele nézett. Nem stimmelt valami, az első dolog, ami nagyon bökte az oldalát az a megdöbbentő dolog volt, miszerint egy nem nyilvántartott kutya nyála volt a testdarabokon, azaz a kutya faja ismeretlen, de még rokon fajt sem találtak a nyilvántartásokban, de még az internet segítségével sem. A kutyának nincsenek rokoni kapcsolatai, csak annyit tudnak kutya szerűség lehet, a karomnyomok és a harapások alapján, amik néhány cafaton láthatóak voltak. A másik dolog, amire nagyon kíváncsi volt, az pedig az volt, hogy másfél órája küldött föl két rendőrt, hogy nézzenek szét a padláson, de azóta se hírük, de hamvuk. Ideges volt, félő volt találtak valami játékot, amit feltétlen ki kellett próbálniuk, elvégre friss házasok, perverz fantáziával. A képzelőereje Bobby Horan-nek is megvolt, mégsem tudott elmosolyodni a gondolaton, aggódott. Ez egy átkozott erdő, egy átkozott házzal egy érdekes, és veszélyes kutyával, és egy beteg emberrel, akit a környéken láttak utoljára. A Démon névre hallgat, így nem a kedvességéről lehet híres.

- Bobby, hol van Jack és Sam? – egy női hang ütötte meg a fülét, ezer közül is megismerné. Az egyik kollega volt az. Kris, egy negyvenes éveiben járó nő, akit évek óta ismer és nagyon jó barátok.

- Nem tudom, de egyre inkább aggódom. Másfél órája mentek föl – sóhajtott gondterhelten a férfi – Jöjjön és megnézzük őket – mondta határozottan Bobby, majd fegyveréért nyúlt, míg a nő csak bólintott egyet és a férfihez csapódott, hogy aztán ő is pisztolyt ragadva kövesse a lépcsőn. Óvatosan lépdelt a lépcsőfokon Mr. Horan, minden egyes fok megnyikkant alatta, szinte baljósan sírtak fel a deszkák lába alatt, a férfi ennek hallatán nagyot nyelt. Félt és aggódott, ennek ellenére sorra lépett egyik fokról a másikra. Kris viszont nem félt, magabiztosan, bátran kullogott a férfi mögött.

Felértek az emeletre, megálltak a folyosón, hogy körülnézhessenek. A sötét és büdös folyosón nem láttak, de nem is hallottak semmit. Tanácstalanul álltak a hosszú folyosó közepén, vajon merre lehet a padlás? Szemük végigsiklott a falakon, amik karomnyomokkal, véres foltokkal voltak tele, illetve minden sarokban megbújt némi penész és moha is. Ez gusztustalan, jutott erre a megállapításra Bobby, az iszonyatos ázott, penészes szag beköltözött orrában, az arca grimaszba futott a szörnyű bűztől, de gyomrát is egyre jobban zavarták a szagok. A dögszag és a penészes szag kombinációja hatalmas hányingerrel terhelte a férfit, azt sem tudta mire koncentráljon. Arra, hogy vajon merre van a padlásfeljáró, vagy arra, hogyan nyelje vissza fel-feltörő reggelijét.

- Bob, arra – biccentett fejével Kris a bal irányba. Horan fáradtan sóhajtott fel, nem akart elveszni a sötét folyosó végén, egyre rémisztőbbé vált ugyanis az egész ház, furcsa érzés telepedett vállára, ami ólomsúlyként nyomta egyre lejjebb és lejjebb, úgy érezte szemei is le-lecsukódnak. Különös erő lepte be a házat, valamiféle gyűrűbe kerültek, ami egyre csak szűkült.

Ahogy egyre beljebb haladtak a sötétség nőtt, a fáradtság és a munka súlya egyre jobban nehezedett rájuk, félő volt összeroppannak a virtuális, de annál inkább élethűbb érzéseket keltő mázsás súly alatt. Egyre jobban álmosodtak, egyre nehezebbek voltak a lépések, egyre lassabban haladtak a folyosó végén lévő ajtó felé, ami nagy valószínűséggel a padlásra vezet. Nem értették mi ez a különös dolog, ami körülveszi őket és furcsa érzelmeket kelt bennük, de egyre inkább aggódtak.

Nehezen elérkeztek az ajtóhoz, Kris óvatosan nyitotta ki a rozoga ajtót, ami hatalmasat nyekkent, ahogy a nő hátratolta. Egy nagy, rozoga lépcső tárult eléjük, ami most már biztosan a padlásra vezet, egyértelműen csak oda vezethet. Nagyot sóhajtva indult előre Bobby, nehogy a kolleginának baja essék, elvégre egyre rémisztőbbé váltak a sötét kis helyek és szobák, amikkel tele volt a ház.

A folyosó a lépcsőhöz képest semmi volt. Sötét volt és büdös, mindent belepett a halott ember szaga, ezzel még nagyobb rémületet okozva a rendőröknek, akik szó szerint a vaksötétben tapogatóztak. Hirtelen denevérek százai kezdtek el repkedni, hangosan sikítoztak és folyamatosan a két rendőrnek vetődtek. Marták, karmolták őket, ahol csak érték őket, akik hiába próbáltak volna haladni a lépcsőfokokon, a tömérdek denevér nem engedte őket útjukra. Folyamatosan jöttek és csapódtak az arcukba, amit Mr. Horan megelégelt, lövöldözni kezdett. El is talált pár jószágot, akik nagyot nyekkenve hulltak a mélybe, vagy éppen a fokokra. Bár ne akart sok áldozatot a férfi, elvégre ezek is csak állatok, sikerült párat lepuffantani, a többi pedig ijedten menekült amerre csak tudott.

- Rendben van? – kérdezte a háta mögött lihegő, rémült nőt, aki alig pár pillanata még hangosan sikítozott a denevérek miatt, kik sebesre marták karját, de próbált nem ezekre figyelni.

- Igen, mehetünk – bólintott nagyot nyelve. A férfi elindult felfelé, bár vak sötét volt látott néhány kisebb fénycsóvát, gondolta az lesz az ajtó. Fellélegezhetett, az a különös, nyomasztó erő eltűnt, végre ugyanolyan fittnek és egészségesnek érezte magát. Ez érdekes, gondolta magában, majd kinyújtotta kezét, hogy kinyithassa az ajtót. Hirtelen világosság fogadta. A padlás a meleg napfénytől szinte csillogott, viszont valami megzavarta ezt a gyönyörű csillogást.

A rendőr hunyorogva lépdelt beljebb, mögötte Kris követte. Tekintete hirtelen a padlón állapodott meg, egy halott férfi feküdt ott, neki háttal. Jack volt az, bárhol bármilyen állapotban felismerné.

Nagyot nyelve nézett felfelé, vissza kellet fogni magát, nehogy felordítson.

- Kegyelmezz, Uram – sóhajtotta Sam holttestét nézve. A nő kötélen lógott, felakasztva, feje lefele lógott búskomoran. Hosszú haja arcába lógott, a ruha szét volt rajta szaggatva, cafatokban lógott le a nő testéről, így lehetett látni mellkasát, ami karmolásokkal volt tele. A vér még mindig csepegett sebeiből, hatalmas tócsa állt a nő mezítelen lábai alatt, amik jó pár centivel, de akár egy méterrel voltak a föld felett.

Bobby közelebb lépdelt a brutálisan meggyilkolt nőhöz, ekkor látta a vértócsából szavak vannak formálva. Latinul volt írva egy mondat, amit a férfi ki tudott olvasni, elvégre tudott egy kicsit a nyelven.

- Ki, hogy élt, úgy hal meg… - olvasta hangosan a vérből formált mondatot. Felnézett a halott nőre, kinek arcát véres haja takarta, de félt megnézni arcát, félő volt azt is szétmarcangolták. Ezt ember tette, egy kutya nem tud felakasztani egy nőt. Szegény olyan magatehetetlenül lógott, kezei és lábai élettelenek voltak, pedig alig másfélórája még cipőben és ruhában leste Mr. Horan minden kérését, a fiatal férjével együtt. – Istenem, legalább együtt vannak – sóhajtotta a férfi, hol Jack-re, hol Sam-re pillantva. Sajnálta őket, jó emberek és rendőrök voltak.. - Kris, kérem, szóljon a nyomozóknak ide is jöjjenek fel – szólt háta mögé Bob, de szavai süket fülekre találtak. Senki sem válaszolt, így hát megfordult – Kris! – de nem látott senkit. A nő eltűnt az ajtóból, hiába trappolt a keretig, a vaksötéttől nem látott senkit. – Kris! Merre van? – kiáltotta hangosan a végeláthatatlannak tűnő sötétségbe, de nem érkezett válasz.

***

A fiú még mindig lázas volt. Dr. Payne még injekciót is adott neki, hátha lejjebb megy a láza, de mindössze egy Celsius fokkal csúszott lejjebb a higanyszál. Negyvenről harminckilencre. Maga az orvos is meglepődött, sosem volt még ilyen, hogy az injekciótól sem ment lejjebb egy tinédzser fiú láza. Jól tudta Harry az ő fiával egyidős akivel ilyen soha nem történt meg.

- Mondd Anne, szedett valamit Harry? Bármilyen gyógyszer, akármi? – kérdezte a férfi az aggódó nőre pillantva, aki száját rágva állt az orvos felett. Dr. Payne ugyanis az ágy szélén ült fia mellett, akit időközben ismét elnyomott a lázálom.

- Nem, én is kérdeztem. A láza előtt ugyanis elájult, azt mondta rémálmai vannak – felelte Anne, folyamatosan beteges fiát pásztázva, aki grimaszolva, néha-néha megremegve aludt a hatalmas, és meleg dunna alatt.

- Rémálmai? Fáradt volna? – kérdezte Harry-re pillantva az orvos – Nem tűnik túl hajszoltnak, krétát sem ehetett, vagyis reméljük nem evett. Úgy tudom évek óta kivonták a mérgező krétákat a forgalomból

- Nem hiszem, hogy talált ilyet, vagy, hogy evett ilyen krétát. Nagyon készült a dolgozatokra, egész éjszaka tanult – sóhajtott Anne.

- Én sem olyannak ismerem, aki lógna pár doga miatt. Inkább haladékot kér, mintsem kimaradjon a suliból – kontrázott a kis szöszi Niall is, aki Harry íróasztalánál foglalt helyet. Lazán ült a székben, könyökét az asztalra helyezte, azzal támasztotta fejét, bár aggódott barátjáért, próbált nyugodtnak tűnni.

- Oh, ha az én fiam ilyen jól tanulna, vagy legalább csak felkészülne – sóhajtotta a férfi. A fia, Liam sosem a jó tanulásáról és példás magatartásáról volt híres, pedig ők nem ilyennek nevelték. Kicsinek sokkal szorgosabb és tanulékonyabb volt, most mégis lusta és szemtelen.

- Igen, az csoda volna – dünnyögte Niall. Bár Liam a másik osztályba jár, nagyon jól ismerik egymást, sokszor vívnak szócsatát, néha meg is legyinti egyik a másikat, de az igazgatóiba egyenlőre nem kellett őket elrángatni, persze ennek ellenére is tudja Liam kiállhatatlan, hülye, pökhendi barom, aki arra esküdött fel, hogy őt és egyetlen barátját piszkálja.

- Niall! – Anne rögtön mérges szemekkel kezdte el méregetni a szőkét, de az csak vállat vont, elvégre igaza volt.

- Oh, hagyd, Anne. Valóban csoda volna, ha Liam jól tanulna – legyintett egyet Dr. Payne. Már annak is örülne, ha a fia hármas tanuló volna, vagy végigcsinálná az érettségit, a fősuli sem számítana már, csak ezt csinálja végig, utána majd kitalálnak valamit az anyjával. De nem, Liam nem ilyen. Liam más, mint ők. Hiába nevelik ők, már pici kora óta, a vér nem válik vízzé…

- Akkor sem kéne ilyen megjegyzéseket tennie! – mordult rá a srácra Miss Cox és bár ő is jól tudta milyen Liam – sokat panaszkodott Harry, még kilencedikben – kötelessége rászólnia, még ha egyet is ért a szösszencsel. Elvégre Dr. Payne mégiscsak az apja, bizonyára rossz érzés neki, hogy a fia ilyen, ne fájdítsa még egy idegen is szívét.

- Ha tesz, ha nem akkor is tudom milyen a fiam. Fáj, fáj, de nem tudunk mit tenni. Neki kell elfogadnia önmagát, mi már elfogadtuk őt – vont vállat az orvos, majd tenyerét a göndör fiú homlokára tette, hogy megnézze lejjebb kúszott-e már a láza, de sajnos egyáltalán nem ment lejjebb. – Ez egyre furcsább… Nem megy lejjebb a láza…

- Kórház? – kérdezte Anne aggódva – Kórházba kell vinni?

- Szerintem várjunk egy kicsit, hátha… De ilyet a leélt ötven évem alatt sosem tapasztaltam

***

Ezeket a szavakat a fiú nem hallotta, egy burok vette körül, úgy érezte magát, mint a pokolban. Fullasztó meleg volt és gyengének érezte magát, egy erőgyűrűbe került, ami egyre csak szűkült. Vöröset látott, semmi mást, csak a nagy vörös semmit. Biztos volt benne hogy lázas, egészen addig, amíg meg nem jelentek az első álmok.

A fiú hirtelen megint a házban termett, ezúttal más szobában volt. Ahogy forgatta fejét rá kellett jönnie a padláson van, legalábbis arra következtetett a dobozok, a régi dolgok és a rozoga kanapé alapján, amin ült. Ő ült a kanapén, vele szemben egy ablak volt, amin besütött a meleget adó napsugár, ezzel talán kicsit otthonossá varázsolva a poros padlást. De ekkor hangos hörgést hallott, oldalra kapta a fejét. A démon állt neki háttal, egy fiatal nőtt nyomott a falnak. A torkánál fogta, karmait belevájta a nő torkába, aki hangosan hörgött a levegőhiány miatt. A lába nem érintette a talajt, a férfi majdhogynem a feje fölé tartotta a nőt, aki csak kalimpált, és próbálta elhúzni a démon erős kezét nyakáról, de a férfi erősebb volt.

- E-engedj el, kérlek – krákogta halkan, fuldokolt. A feje is bevörösödött, a szája véres volt a nyakát szorító karmok miatt, amik szinte lyukat fájtak torkában.

- Miért engednélek, Sam? Te elengedted őt?  - kérdezte a démon még erősebben szorítva a nő nyakát, aki csak élesen felsikított a fajdalomtól, bár így is alig bírt sikítani. – Milyen rendőr az ilyen, Sam?

- K-kérlek! Rendbe hozom! – sírt összeszorított szemekkel.

- Tán vissza tudsz hozni egy halottat? Te is démon vagy, drágaságom!

- N-nem tudom, de-de Lucifer igen! – suttogta Sam, a férfi morgott egyet.

- Lucifer halott! – morogta a démon – A saját két kezemmel öltem meg, ahogy most a lányát is fogom! – a férfi hirtelen pördült meg, majd teljes erejéből vágta a fiatal nőt földhöz, úgy, hogy az még a padlón is csúszott egy kicsit. Hangosan sírt szegény nő, nyakát fogta, nem volt túl sok ereje már a végét járta. – Hidegvérrel gyilkoltad meg! Átvertél! Azt mondtad nem bántod! – ordította fekete alak, kinek szemei már vörösen égtek. Harry megremegett, ahogy a férfi a haldokló nőhöz trappolt, majd egy hirtelen mozdulattal megkarmolta. Sam fájdalmasan ordított fel, ahogy megérezte a démon hatalmas körmeit a bőrében. – Hazug vagy! Megérdemled a sorsod! – hangja eltorzult a dühtől, már nem magas volt és karcos, hanem mély, szinte dörmögős. A férfi egyre többször, és egyre jobban marcangolta Sam-et, a fiú el akarta takarni az arát, de a kezei súlyosak voltak, mintha mázsás súlyok nehezedtek volna rá, ezzel nehezítve a mozgást, pedig be akarta fogni füleit és becsukni szemeit, de szemei sem akartak engedelmeskedni. Végig kellett néznie, ahogy a démon halálra marcangolja áldozatát, aztán figyelnie a démon véres arcát, ami a nőből spriccelt rá, a helyes, véres karmai voltak azok, amik még állatibbá változtatták a külsejét. De arcát még mindig nem látta, csak vörösen izzó szemeit érzékelte tisztán, minden más elmosódott volna.

Látsz engem, igaz? A démon egyenesen őt figyelte, ahogy áldozata felett guggolt piros szemeit összefűzte az ő zöldjeivel. Hangja ismét mézes-mázos volt, olyan csábítgató.

- Igen, látlak – válaszolta a fiú nagyot nyelve.

Én is látlak. A démon mosolygott, olyan kedvesen szólt. Látom, ahogy lázasan fekszel az ágyadban, mindenki érted aggódik. Mi a neved, bongyor?

- N-nem mondhatom meg.

Ha megmondod a neved én is elárulom az enyémet

- R-rendben. Harry vagyok.

Én Louis Kuncogta a férfi egyenesen szemeibe nézve. Tetszik a neved, Harry

Harry!

Harry!

- Harry! – Niall hangja kúszott füleibe. Kezeket észlelt arca két oldalán, illetve karján is érzékelt valami sokkal hidegebbet. Már nem érezte magát annyira lázasnak vagy betegnek, teste még mindig tüzelt. Az előző álom pedig, annyira valósághű volt magába szippantotta, főleg a démon édes hangja, aki csak vele beszélt szépen, kedvesen.

Lassan nyitogatni kezdte égő szemeit, így megpillanthatta barátját, aki aggódó szemekkel vizslatta térdeire ülve arcát fogva, egészen közel hajolt hozzá a srác. Meg is lepődött, elég érdekes póz lehetett.

- Niall? – kérdezte rekedten. A szöszi elmosolyodott, majd megpaskolta Harry arcát, amit a fiú összeszorított szemekkel tűrt.

- Végre lement a lázad. Több, mint két órája kínlódsz negyven fokos lázzal – sóhajtotta Ni, majd elvette kezeit haverja arcáról, hogy aztán hátradőlhessen és a falnak támassza hátát. Így lekerült Hazz lábairól és a falnak préselődött. Törökülésbe húzta lábait, úgy figyelte sápadt barátját, akinek hatalmas kékes karikák éktelenkedtek szemei alatt, a szája is cserepes volt, a szemei duzzadtak, vörösek.

- Szörnyű álmaim is voltak – sóhajtotta a göndör.

- Mondta Anne – rázta fejét a másik srác. – Részleteznéd mégis miről álmodtál?

- Oh, ez hosszú – sóhajtott ismét, majd kicsit feltornázta magát a párnán, hogy egyenesen Niall szemébe nézhessen. – Emlékszel, kiskoromban is mindig rémálmaim voltak? – kérdezte a szösszencsre pillantva, aki elgondolkodva kezdte kémlelni a plafont. Szemöldöke is felugrott, ő nem emlékezett ilyesmire. Mármint, hogy rémálmai lettek volna. – Miután apám elhagyott! – tette hozzá morogva.

- Oh, aha. Megvan – bólintott rögtön, bár még így sem emlékezett tisztán.

- Visszatértek a rémálmaim. Amik valósak. Mármint azt hiszem azok. Több napja is azt álmodom, hogy egy fura, vörös szemű kutya széttép egy férfit, reggel közölte anyám igaz – vont vállat nemes egyszerűséggel, mintha nem is félne ettől, pedig nagyon is beparázott. Nem akarja megálmodni a jövőt, pontosabban a jövőben történő gyilkosságokat, amik a Démon-hoz köthetőek. – Egy démonnal álmodok, aki folyamatosan az embereket kaszabolja, de az arcát sosem látom

- Ez érdekes – szólt közbe rögtön a szösszencs. – Megálmodod a jövőt?

- A jövőben történő gyilkosságokat.

- Ma ki fog meghalni?

- Jack és Sam, a fiatal házaspár, a rendőrkapitányságról és már halottak – a válasz ütött és megdöbbentette a kis szőkét is. Csak ült, hátát a falnak döntve és üveges tekintettel nézett maga elé. Egyrészt; Sam és Jack az apja munkatársai, ráadásul az egyik kilencedikes tesója volt a férfi és ő maga is ismerte őket, másrészt; nem akarta elhinni, hogy a haverja ezt megálmodta. Olyan lehetetlennek tűnt, az is volt mondjuk, mégis valamiért valós.

Az hagyján, hogy Niall megijedt, de Harry is. Nagyon is félt önmagától, hogy ilyenre képes és bár nem ismerte magát a Démon-t sem, úgy érezte van köztük egy kötelék. Valami összekötötte őket, virtuálisan legalábbis. Véletlen kapcsolódik a démon agyához és véletlen kapcsolj szét ez a valóságszerű kapcsot, vagy kötelék, ez igaz fordítva is. Kötve hinné, hogy a démon szándékos kapcsolódik az agyához.

Persze, hogy nem szándékos. A hang a levegőbe beszélt, nem érezte közelinek, sem távolinak, mintha a lágy fuvallat súgott volna valamit, aztán a szél tovább hessegette volna. Mintha csak elröppent volna a feje mellett. De nem szólt Ni-nek, betegnek hinné. Hangokat hall? Rémálmai vannak? Bizonyára azt hinné meghibbant, így jobb, ha csöndben marad.

- Hogyan halnak meg? – kérdezte hirtelen és idegesen az öregebb, mert ugye idősebb Harry-nél, bár ez most nem lényeg.

- Jack-nak kiszívta a lelkét, Sam-et szétmarcangolta… - sóhajtotta a srác – Anyáék?

- Lux átment az osztályfőnökhöz, megmondta, hogy holnap nem mégy iskolába, közben biztos barátnőzik. Anne pedig most kísérte ki Dr. Payne-t. Azt mondta most már rendben leszel, bár elég érdekes betegség volt ez. Hirtelen elájultál, negyven fokos láz, aztán rá pár órára hirtelen visszaesett harminchatra – magyarázta a szőke. Sosem látott vagy tapasztalt még ilyet, ilyen furcsa… betegséget?

- Ez nem betegség…

- Hát akkor?

- Szerintem… a démon veszi el az erőm, miatta gyengülök

- Harry, nem akarlak kiábrándítani, de démonok nem léteznek – Niall a fejét rázta, Harry pedig összehúzta szemöldökét. Gondolta, hogy nem fogja normálisnak hinni őt, ha ezt kimondja, na de ennyire?

- Nem hiába álmodok vele!

- Harry, a démon névre keresztelt, eredeti nevén Louis, ember. Csak bekattant – vont vállat a szöszke – Hatalmas műkörmök, piros kontaktlencse, meg a dögszag. Kimegy a temetőbe fürdeni és tökéletes szaga van

- Nagyon vicces vagy – dünnyögte orra alatt a bongyor – Tudom, hogy Ő valójában az! – nyomta meg az ,,Ő” szócskát, vagy inkább betűt. Mintha valami baráti kapcsolat volna közte és a démon között. Pedig még az arcát sem látta.

- Neked agyadra ment a láz, tesó – rázta fejét Niall, majd szépen lassan kimászott az ágyból – Begolyóztál! Démonok nincsenek, csak a véletlen, hogy megálmodtad, Sam és Jack biztosan élnek!

1. rész - Rémálom, ami lehet valóság

Sziasztok, kedveskéim!

Nos igen, a részek érkezését megint variáltam, hamarosan módosítom a blogokon is, mikor, hova jönnek részek, illetve lehetett látni, hogy A és B hét van, azaz kéthetente jönnek majd a részek, bár így sem ígérek semmit! Lehet lesznek kisebb szünetek, de igyekszem sorba jönni a részekkel, kisebb szünetekkel, amik ugye nem hosszútávúak...

Omm, nos a történet enyhén szólva brutális. Szóval ennyi kaszabolást sosem írtam még le, ami ebben a blogban lesz. Már a prológusban is volt, ebben is van és a köviben is lesz, dehdehdeh, nem sokára Larry ;) A második résztől számítva 2-3 rész és jönnek a 18+-os részek, szinte egyhuzamban, illetve kisebb erőszaknak minősülő, erotikus jelenetek. (szívja a fogát) Szóvaaaaal elég durva lesz, horroros, erotikus és még kicsit zavaros is, ugyanis itt is lesznek meglepetések ;)

Facebook-on folyamatosan írom a friss híreket, mind a csoportba, mind a falamra, így ha ennél is többet szeretnél tudni, kövesd csoportomat, vagy jelölj be, nem harapok, bármiben segítek! Csak ne hisztizzetek és ne legyetek értetlenek, illetve ne éljetek vissza a segítőkészségemmel! Azt nem szeretem, mert szívesen segítek, de ne használjatok ki! (értem itt tanácsra, fejlécben való segítség, design stb.) 

Ui: Nem vagyok túlságosan aktív, deeeh design-t fejléccel, vagy anélkül is csinálok szívesen, érdeklődj facebook-on, vagy email-on!

Kellemes olvasást és jó szórakozást kívánok!  Nem kell megijedni, lesznek lazább és viccesebb részek is ;) És mindenképpen hagyjatok magatok után nyomot, kérlek! ;*

Lau

A fiatal fiú nagyokat szuszogva aludt az ágyában, könyvei körülötte hevertek, mind-mind nyitva. A legtöbb mellé egy füzet is csatlakozott, illetve pár toll, ceruza és szövegkiemelő. Harry egész éjszaka tanult, ugyanis már vasárnap van, másnap iskola, ráadásul ez az utolsó éve, ebben az évben kell érettségiznie és eldöntenie hogyan is folytatja tovább.

Hatalmas ablakán beszűrődött az élénkítő napsugár, ami melengette arcát, ugyanis a hatalmas üveg pont mellette foglalt helyet, ezzel tökéletesen melegítve vékonyka testét, ami nem volt betakarva. Hosszú, göndör haja tarkójánál volt összegumizva, hogy ne lógjon szemébe tanulás közben, persze a fele így is kiszabadult a hajgumi fogságából, s hatalmas lobkoronája kócosan hullott hajába. Csikizte az orrát pár tincs, de nem csak tincsek. Lélegzetvételek. Valaki lélegzett mellette, valaki feküdt mellette az ágyban. De Harry nem mozdult, jól tudta ki fekszik mellette, és ki figyeli, ahogy alszik, nem tulajdonított neki túl nagy figyelmet, szinte minden reggel ez megy.

Hatalmas szürke szemek figyelték nyugodt, kisimult arcát és remegő szempilláit. Hosszú, szőke tincsei hátán terültek szét, szorosan Harry mellé bújva mosolygott a fiúra. Kis szeplős lány volt, telt, rózsaszín ajkakkal, édes mosollyal, gyönyörű volt.

- Ne nézz, Lux! – morogta hirtelenjében Harry. A lány felkuncogott, majd megsimította a fiú mellkasát, aki rögtön kézfejére helyezte kezét. Harry nyitogatni kezdte szemeit, s rögtön megtalálta hatalmas zöld szemeivel a lány arcát. Egymásra mosolyogtak, majd a fiú fáradtan sóhajtott.

- Olyan édesen alszol! – kuncogta Lux – Egyébként jó reggelt!

- Neked is, Lux – mondta nyögve Harry, majd belekezdett a reggeli nyújtózkodásba. A lány szemet forgatva kelt fel mellőle, majd csak nézte ahogy a göndör srác nagyokat nyögve nyújtózkodik. Minden reggel ezt csinálja, volt rá több mint tíz éve, hogy hozzászokjon. Oh, ki is Lux? Lux Stevens Harry unokahúga, aki lassan már tíz éve él a Styles családdal, a szülei ugyanis meghaltak. Az édesapja Victor Stevens még a születése előtt hunyt el, katona volt, míg édesanyja – Lara Cox - tíz éve végzett magával, míg a kislány az óvodában volt. Aznap Harry sírva ment a három évvel fiatalabb Lux-ért az óvodában, nem is tudták, hogyan is mondja el a család mit tett az édesanyja. – Olyan rémisztő álmom volt… Ismét – tette hozzá sóhajtva, majd felült az ágyban.

- Talán, ha nem tanulnál ennyit nem lennél paranoiás. Minden este rémálmod van – dobbantott egyet Lux szemöldökét ráncolva. Való igaz, Harry rengeteget tanul, sokszor éjszaka, lámpafénynél, de sajnos ezt muszáj és ezt illene már Lux-nak is megtanulnia, elvégre tavaly ballagott nyolcadikból, jól tudja milyen nehezen kerülhet be az ember egy-egy gimnáziumba. – Amúgy nem tűnsz csapzottnak

- Felébredtem hajnalban, azóta nyugodtabban aludtam – sóhajtott fel.

- Elmondod mit álmodtál? – kérdezte a lány halkan. Harry bólintott, a lány pedig mosolyogva pakolta összébb unokabátyja könyveit, majd felült az ágyra. Törökülésbe húzta lábait, majd érdeklődve figyelte az egy cseppet sem kipihent srácot, aki szintúgy maga alá húzta lábait. Kezeivel a takarót kezdte markolgatni, felzaklatta őt ez az álom, napok óta ez üldözi.

- Folyamatosan egy férfivel álmodom. Az ablakban áll, az arca sötét, a szemei rikító kékek, mindig áll mellette egy kutya, a neve…Gyilkos, ha jól emlékszem. Hatalmas fekete kutya, vérvörös szemekkel. A férfi démon, ő maga mondja el mindig, hogy a kutya miatt változott démonná, és rémisztővé, magányosnak érzi magát. Mindig ezt mondja el, majd hirtelen a levegőbe szagol, és azt mondja ,,Vendégünk van, ember”. Kimegy a szobából, a kutya követi, és megáll a lépcsőnél, a lent álló férfi ordibálni kezd, hogy a démon egy gyilkos és elvette a családját, a démon pedig mérgében széttépeti a kutyával. És akkor hirtelen én leszek a kutya, érzem a vér fémes ízét, látom ahogy szétszaggatom a férfit, aztán ránézek a démonra, akinek ugyanolyan vörösen izzik a szeme, mint nekem, vagyis a kutyának. Hűséget érzek iránta, de mégis…félek tőle. Az időjárás pedig mindig olyan az álmomban, mint a valóságban. Este mikor felriadtam szakadt az eső, az álmomban is szakadt az eső és villámlott. Szörnyű vihar volt, és borzasztó álom – mesélte tenyerébe temetve arcát, hihetetlennek tűnt, hogy ő volt az a kutya. Ő nem képes megölni senkit, túlságosan jó ember ahhoz. Nem tudna ártani senkinek sem, akarattal biztosan nem.

- Hey, Hazz, nyugodj meg, csak egy álom! – próbált nyugtatóan mosolyogni a srácra, de az csak tovább dörzsölgette arcát tenyerébe. – Ez a sok tanulástól van!

- Hogyne! – csattant fel nevetve az idősebbik – Csakis attól! – felemelte fejét, majd a lányra nézett, aki széles mosollyal figyelte a kócos srácot. Aranyos volt, a hosszú, göndör hajtól, és a hatalmas zöld szemektől eleve nőies megjelenése volt, de ez a gubancos haj rátett még egy lapáttal.

- Kis csajos vagy – kuncogott halkan Lux, Harry szemet forgatott.

- Attól nem vagyok meleg

- Tudom, csak azt mondtam csajos vagy – vont vállat – Gyere, csinál anyud reggelit

- Remélem nem mérgezett – mondta nagyot sóhajtva a bongyor, majd lassan kikelt az ágyból. Feleslegesnek tartotta az átöltözést, előző este a ruhájában aludt el, így nem is húzta azzal az időt, hogy másik ruhát keressen és átöltözzön.

Lux már előre szaladt, így mikor ő kiért a szobájából a lány már a lépcsőkön dobogott lefelé. Rögtön a vörös szemű kutya ugrott be és vetítődött szeme elé. Amint megállt a lépcső tetején elsötétült minden, a lépcsőket nézte. Fa volt, repedezett, az idő megviselte, szinte fekete volt és mohás. Büdös volt, penészes, dohos szag vette körbe. A lépcső végében egy férfi feküdt torkát szorítva, fuldoklott, míg előtte a hatalmas kutya trappolt lefele kecsesen a férfihoz. Mikor pedig leért széttépte.

Hallasz engem? Egy hangot hallott, magas volt, karcos, rideg. Megijedt, olyan volt, mintha ő beszélt volna, miközben nézte a cafatokra tépett férfit. Érezte a vér illatát, látta, ahogy kutya habzsolja az embert, látta, ahogy ömlik a vér. Ő volt az…ő volt a démon.

Nem menekülhetsz. Szükségem van rád… Te tudod a titkom! Ugyanaz a hang szólt hozzá, de ismét csak úgy érezte, hogy saját magához beszél. Felemelte jobb kezét, hogy megnézhesse, valóban ő-e a démon. Hosszú, fekete karmai voltak, hegyesek. Hófehér volt a kézfeje, de olyan öregnek tűnt, ráncosnak.

Ezt a titkot őrizned kell! Kiáltotta a hang. Éles fájdalom szökött halántékába a sikítástól, a démon sikított, de fülsüketítő volt. Hirtelen a földön találta magát, látta a démont, de csak fekete ruháját és piros szemeit. Az ő folyosóján volt, érezte a dohos szagot. A férfi előtte állt, és őt nézte, de olyan elmosódott volt, nem látta az arcát. Aztán megjelent még egy piros szempár, látta ahogy az elmosódott kutya alakja leül a démon lába mellé.

Őrizd a titkom!

Harry fájdalmat érzett, minden porcikáját marta a fájdalom, nem tudta mi történt, és miért fáj mindene. Hirtelen pattantak ki szemei, mikor eszébe jutott, mi is történt. A fájdalom is hirtelen hasított fejébe, amikor a hirtelen jött ijedelemtől felült, és nagy meglepettségére az ágyában feküdt. Nem értette hogyan is került vissza a már könyvmentes ágyba, ki takargatta be, egyáltalán ki hozta ide? A folyosón volt, mikor a hang megszólalt, szétszakított az agyát az emléksorozat, és az éles sikítás, ami fejébe költözött és ezentúl kísérteni fogja. Emlékeibe égette magát a démon karcos, magas hangja is, amitől most is libabőr futott végig hátán. Rémisztő volt, s rideg, de érzett benne valamit…fájdalmat.

Szétnézett a szobában, de senki más nem volt bent. Nagyot nyögve dőlt hátra a puha párnák közé, hogy gondolkodhasson. Ez is csak egy álom volt? Lux is csak álom volt, valójában nem ébresztette fel? Melyik az álom, melyik a valóság? Vagy mindkettő az volna? A démon vajon mit akarhat tőle? Azt mondta őrizze a titkát, tudja egy démon titkát… De…hogyan?

- Végre felébredtél – egy megkönnyebbült női hang melengette füleit, az édesanyja volt az, az ajtóban állt és bár Harry nem látta, de beljebb lépett a szobában. Egészen az ágyig sétált a fiatal, negyven körüli nő, majd leült az ágyra fia mellé. Kedves arca volt, telt ajkai akárcsak Harry-nek, és hosszú, hullámos, sötétbarna haja. Ám neki barna szemei voltak, amik kedves, megbízható külsőt kölcsönzött Anne-nek.

- Mi történt? – kérdezte anyjára pillantva a fiú, Anne felsóhajtott.

- Nem valami férfias, Hazza, de elájultál, a lépcső tetején. Van valami, amit nem mondasz el? Elég, ha csak egy igent vagy nemet kapok – mondta a nő rámosolyogva a srácra, aki évek óta a Hazza becenevet viseli, amióta csak beleesett a mogyoróbokorba*.

- Nem…

- Ez nem volt valami magabiztos. Egy lány van a dologban? A férfiasság első jelei? Merevedés, álmatlanság, nagy étvágy? – sorolta édesanyja a kérdéseket – Esetleg a testszőrzet zavar?

- Anya! – szólt édesanyjára Harry, aki rögtön paradicsom vörös lett. Merevedés…lány…sosem lesz neki olyan, mármint barátnője. Senkinek sem az esete. – Nem, egyik sem. Csak…néhány napja rémálmaim vannak, ezért nem alszok

- Ez biztos? Magától nem ájul el egy tizennyolc éves srác! Talán fiú van a dologban? Az is megtudja ám viselni az embert, főleg, ha te vagy alul…

- Anya! Nem, nincs senkim! – kiáltott fel Harry, az anyja csak fejet rázott.

- Akkor? Tán megvan az első alkalmad? Az is kimerít rendesen, kérdezd csak meg apádat, ha mégy hozzá a hétvégén – magyarázta Anne. A férje évekkel ezelőtt lépett le egy fiatal bigével, akitől azóta van egy pár hónapos gyereke, Judy Styles, azaz Harry kishúga. Bár az apja élettársát rühelli, a kislánnyal el tud szórakozni, ellentétben a nővérével, akinek már saját családja van, és évek óta nem látogatja az apjukat. Szegény Anne-nek pedig egyszerre kell az anya és az apa szerepét is betöltenie, elvégre a kisfia előtt csak most nyílik majd meg a világ.

- Nem – sóhajtott fel.

- Szóval álmok… - sóhajtott fel az anyjai is – Apropó, nem rég volt itt Bobby, kijárási tilalom van pár hétig, este nyolc után senkit nem akarnak kint látni – váltott hirtelen témát édesanyja. Bobby? Mit keresett itt Niall apja? És miért van kijárási tilalom?

- Hogy, hogy?

- Brutálisan meggyilkolták az egyik rendőrt, csak pár cafatnyi maradt belőle. Így jár, aki az ördöggel szövetkezik – anyja fájdalmasan és egyben gondterhelten sóhajtott fel.

- Vagyis?

- Van egy gyilkos itt a környéken, nincs neve, Démonnak hívják, mert olyan gonosz és rideg akár egy démon – vont vállat Anne – Állítólag ő tette, bár a maradványokon egy különös kutya nyálat találtak, ilyen faj nincs nyilvántartva

- Az hogy lehet?

- Nem tudom, de nem ajánlom, hogy kiszökjetek Niall-el, mert kiheréllek! – emelte fel rögtön mutatóujját. Niall, a kis szöszi, ártatlan kis Niall, a helyi rendőrkapitányság egyik nyomozójának a fia, aki Harry egyetlen és legjobb barátja. Gyerekkora óta. Minden rosszban együtt, minden csínyt együtt terveltek ki, minden jelmezbálra összeöltöztek, és még a gimnáziumban is egy osztályba kerültek. Mindenben segítenek egymásnak, meghallgatják egymást, és falaznak is egymásnak, amikor csak kell.

- Rendben – sóhajtott Harry, bár nem gondolta, hogy betartja majd. Amennyire ismerte magát, szinte biztos volt benne, hogy még ma este hívni fogja őt a barátja, hogy kihívja őt a sötétben. Nem mintha magától, egyedül nem menne ki, és sokszor nem a hormon túltengés szedi ki az ágyból, sokkal inkább alva jár.

- Bízom benned! – próbálta komolyan mondani Anne,  de mélyen legbelül tudta, a fia úgyis megszegi az ígéretét. Olyan mint az apja, minden egyes nap fájdalommal néz lassan férfivá ért fiára, mert minden kis porcikája olyan, mint az apjáé. Az édesanya fájdalommal, és kínkeservvel vált el férjétől tizenegy éve, sokáig Harry-nek sem mondta meg, s talán ez nem is fájt volna, ha a hét éves kisfia nem kérdezgette volna folyamatosan merre van az apja.

Anne ezalatt a tíz év alatt feldolgozta, hogy elhagyták, de egy férfiben sem találta meg azt, amit Desmond-ban annak idején. A férfi különleges volt, okos, szerethető, élvezet volt vele az élet, jó apa is volt, mégis hűtlen volt a fiatal nőhöz, aki két gyönyörű gyermeket hozott a világra, csak Des nem tudott hűséges maradni, ez az egy hibája volt.

A nő fájdalmasan sóhajtott föl, ahogy eszébe jutott volt férje. Hiányzik az életükből.

***

A férfi gondterhelten sóhajtott fel a rozoga kanapén. Tehetetlennek, elveszettnek érezte magát, mint minden reggel. Elgémberedett végtagjai szinte sírtak egy kis mozgásért, így felült. Ismét sötétség lepte el szívét, ahogy eszébe jutott a reggel, vagy éppen a tegnap éjszaka, mikor a rendőrök nyomozni kezdtek eme rozoga házban, amit azóta sem hagyott el. Szerencsére senkinek sem jutott eszébe megnézni a padlást, ahol a démon tartózkodott a nyomozás ideje alatt. Természetesen tudta, hogy ez nem egy napos munka, így abban is százszázalékosan biztos volt, hogy a nyomozók ma még visszajönnek, így óvatosan kell mozognia a házában.

A padlás most ragyogott a napfénytől, s a por, illetve az öreges illat szinte otthonossá varázsolta a régi, de hatalmas padlást. Olyan volt akár egy szoba, bár csak az ágy kerete volt már meg, és csak egy rozoga kanapéval tudta berendezni a démon, mégis otthonosnak találta, bár lehet sötét lelkének minden kicsike fénycsóva értékes, ami néha-néha utat tör magának lelkébe.

A helység tele volt kisebb, és nagyobb dobozokkal, amikben régi holmik pihentek beporosodva. Ezek mind-mind a démon nagyszüleié voltak, ez a ház is az övéké volt, és bár úgy érezte bemocskolta a számára szent házat, nem tudott volna innen elmenni, nincs is hova. Itt, az erdő rejtekében, távol a várostól biztonságban érzi magát, és kevesebben fedezik fel a titkát. Bár már egy fiú tudja.

A férfi felsóhajtott, mikor megszakadt a kapcsolat közte és a fiú között elájult, nem emlékszik hogyan került fel a kanapéra, mert a lépcsőn ájult el, előfordulhat, hogy a hatalmas dög húzta be ideáig. Senki sem nézné ki a srácból, hogy ő egy sötét lelkű, szívtelen démon, főleg a mai ruha összeállításában, egy egyszerű fekete farmer és egy kékesszürkés kötött pulcsi volt rajta, ami igazán emberi külsőt kölcsönzött neki. Normális ember volt, sötét élettel bár, de sokkal boldogabb volt, mint most. Magányos, rettegnek tőle, sokszor csak ösztönből öl, kívánja a vért, a lelkeket, ebből él. Emberi lélekkel táplálkozik, az állati lelkek semmik, csak a szomjúságot oltják, de az éhséget nem.

- Kell ez a fiú… - suttogta maga elé, ahogy beugrottak az emlékképek – Kifogyhatatlan ereje van, különleges – hozzászokott ahhoz, hogy magában beszélget, elvégre senki más nem hallgatja meg. Mikor valahogyan kapcsolódott a fiú agyához, gondolataihoz, mindössze véletlen, hatalmas erő járta át testét, amit hirtelenjében nem tudott fogadni, ezért kapcsolódtak szét a tini sráccal, s ezért ájult el, még a hatalmas démon is. – Gyilkos! Toldd ide a segged! – kiállotta el magát a férfi, a hatalmas kutya pár pillanat alatt termett lába mellett feküdve, morogva – Ne lustálkodj, hálátlan dög! – pirított rá rögtön a dögre. – Két napot kapsz, hogy felkeresd a fiút, és figyeld őt! Ha nem, megöllek, te dög! Kotródj! – a hatalmas kutya morogva tűnt el a férfi lábai közül, a démon pedig remélni merte, hogy jól végzi majd a dolgát a pokolkutya.

Gyilkos Lucifer kutyája, a legnagyobb démon egyetlen kincse, és bár mindenki úgy tartja a pokolkutya háromfejű szörny, Louis jól tudja, hogy Gyilkos ugyanolyan eb, mint a többi, csak érteni kell hozzá. Lucifer-t pedig a férfi a tulajdon két kezével ölte meg, kihasználva gyengeségét, s bár gyorsan ölte meg az alvilág urát, aki nem kínlódott sokat, Lucifer bosszút esküdött, majd utolsó erejéből elkiáltotta a kutya nevét, aki habzó szájjal ugrott rá az akkor még ember Louis-ra. Vírust kapott, a kutya betegséget hordozott, ennek köszönhetően lett ilyen rémisztő és erős démon a férfiből. A vírus magas lázzal, szem színeződéssel, vaksággal, és folyamatos karom növekedéssel járt, ami majdnem egy hétig kínozta Louis-t. Vasárnap viszont úgy ébredt, mint akinek semmi baja sincs, de érzett valamit, valami furcsát, ami átjárta a testét, szokatlan erőt. Démoni erő keringett ereiben, még a vére is fekete lett, a kutya pedig hűségesen virrasztott mellette, és minden kérését teljesítette.

Mikor aznap tükörbenézett megijedt, és lassan, de felfogta, hogy innentől magára van utalva és egy úgy, sötétebb élet vár rá, mint eddig. Azóta hat hónap száguldott el a feje fölött, magányos, de majdnem minden erejével tisztában van és tudja hasznosítani, kivéve persze a fekete tollas szárnyakat, kezdi azt hinni nincs is galamb szárnya. Most pedig, hogy ez a kimeríthetetlen erejű fiú a birtokában van még erősebbnek érzi magát, míg a fiú gyengül és pár nap múlva újra erőre kap, ő addig még erősebb lesz, s ez bár a fiúnak átok, és kínzás, addig a démonnak áldás, és az élet kimeríthetetlen forrása, amiből nap, mint nap táplálkozik majd.

- Nézzetek szét a padláson is! – egy mély női hang kúszott fülébe, majd pár pillanaton belül Playboy-os női parfüm illata költözött orrába. Elhúzta a száját, ő sem volt mindig illatos emberként, de mióta démon valami förtelmes szaguk van az embereknek. Nem érez mást, csak a pénz orrfacsaró bűzét, és a galád dög szagát, ami körülöleli minden ember életét, s szinte a tetteitől bűzlik.

A férfi nem mozdult, sőt hátradőlt, de rögtön átjárta testét az éhség,fájt a foga egy emberi lélekre, éhes volt, marta az éhség. Szemei vörösre váltottak, majd csak várta az ebédjét feljönni a lépcsőn. Hamarosan nyílt a padlás ajtaja, majd egy rendőrnő, és egy rendőrférfi lépett be, bár először nem vették észre Louis-t, mindössze a hirtelen ajtócsapódásra rezzentek össze. Ekkor vették észre a kanapén ülő férfit. A két rendőr remegett, ahogy érezték ez a férfi más, s valami furcsa kering körülötte.

- Betörtek a házamba – jelentette ki közömbösen a férfi, majd felállt, és háttal a két nyomozónak  sétált el az egyik hatalmas ablakhoz. Megállt előtte, kezeit háta mögött összekulcsolta, és csak várta a tökéletes pillanatot.

- Ki maga? – kérdezte a nő fegyveréért nyúlva.

- Nem ajánlom, hogy fegyvert fogjon rám, a saját padlásomon, nyomozó – morogta a férfi, bár háttal állt a két embernek minden mozdulatot látott és érzett. A nő remegve vette el kezét fegyveréről, majd nagyot nyelve nézett társára – Nem mintha ártana nekem – sóhajtotta a démon, majd megfordult. A két rendőr akkor tudott vörösen izzó szemeibe nézni, ami vészjóslón csillogtak, aztán a férfi felemelte kezeit is, hogy összecsaphassa két tenyerét, így megmutatkoztak hatalmas, fekete karmai. – Nekem nem árt a golyó – magyarázta tovább – Bár nyugodtan lőhetnek, szeretek az étellel játszani, olyan…felemelő érzés – olyan áhítattal mondta ki a szavakat, olyan édesen, hogy bár jól tudták ez a férfi nem akar jót, mégis olyan kecsegtetően hangzott, mintha ígéretet tenne, mintha pénzt ajánlana. – Mit szólnának egy játékhoz, maguk futnak, én pedig üldözöm magukat? Áh, tudják mit? Lusta vagyok, csak simán megölöm magukat – legyintett egyet. A két ember remegett akár a kocsonya, érezték, hogy itt a vég, akkora már biztosak voltak benne, hogy ő nem egy egyszerű ember.

Louis gyilkos tekintetét a férfire vezette, aki ebben a pillanatban kezdett el fuldokolni. Térdre rogyott, míg a nő csak felsikított mellette, és nem foglalkozva társával rohant kétségbeesetten az ajtóhoz, majd rángatni kezdte a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Kulcsra volt zárva. Míg a férfi haldokolt, addig a fiatal nő kétségbeesetten ordítozott, és rángatta az ajtót. Louis a férfihez sétált, kizárva a nő sikítozását, majd leguggolt elé és mélyen a haldokló szemeibe nézett. Megmarkolta jobb kezével állkapcsát, majd szétfeszítette áldozata száját, aki csak hörgött a férfi szemébe. Mérhetetlen fájdalom járta át a testét, nem csak a szájmarkolás miatt, valami marta belülről, szét akarta feszíteni, érezte, ahogy a halál vészjóslóan nyaldossa belsőjét, és szépen lassan elpusztítja minden szervét. Kiölte belőle a haldoklás a szép emlékeket, csak a legrosszabb emlékei peregtek le szeme előtt, fekete-fehérben. Nem emlékezett már sem a sikítozó, és pánikoló feleségére, sem a családjára, csakis az édesanyja haldokló alakja lebegett előtte.

A démon résnyire nyitotta száját, a férfi szemei pedig ugyanolyan vörösbe váltottak, mint a gyilkosáé, felordított, mikor érezte a démon valamit szív belőle, valamitől hiányosabb lett. Fehéres fátyol kúszott a gyilkosa szájába, alig tíz centiméternyi kis füst szökött ki a rendőrből, egyenesen Louis szájába, akit átjárt a démoni erő, s még csontjait is erősebbnek érezte. A vére forrt, éhezett már egy emberi lélekre, éhes volt, túlságosan, bár még így sem lakott jól.

A rendőrből kiszállt a lelke, a démoni méreg teljesen szétmarta belső szerveit, így egy utolsót hörögve hagyta el magát a démon kezében. Louis elengedte a férfit, aki úgy dőlt oldalra akár egy zsák krumpli, magatehetetlenül. A démon felnézett a nőre, aki ömlő könnyekkel figyelte a férje élettelen testét.

- Jack! – ordította a nő, szinte elgyengült, úgy érezte egy részét elvesztette. Hangosan sírva és ordítva döntötte hátát a falnak, szépen, lassan csúszott le a fal végébe. Felnézett a démonra, akinek szemei immár rideg kéken néztek vissza rá, egészen emberi kinézettel, ám karmai eszébe jutatták a pár pillanattal ez előttit. – Meg…meghalt… Jack! – sírt tovább a nő. A démon mosolyogva sóhajtott fel, majd felállt és a nőhöz sétált, hogy aztán ismét leguggoljon, de ezúttal a nő szemeibe nézett. Ahogy csak tudta összehúzta magát a rendőrnő, próbálta magát minél jobban a falnak préselni, de az olyan erősen, szilárdan tartotta, hogy nem tudott menekülni.

- Veled másképp végzek – mosolygott rá a démon vészjóslóan, majd megmarkolta a nő állkapcsát, aki hangosan ordított fel, mikor hatalmas karmai a bőrébe fúródtak – Téged tovább kínozlak, Sam! – lehelte a nő arcába, aki sziszogva próbálta visszanyelni fel-fel törő sírását, most már tudta ki ő.

A Démon. Louis Tomlinson

***

A fiút elnyomta a lázálom. Alig, hogy édesanyja elhagyta a szobáját teste önálló életre kelt, és mindenféle előzmény nélkül szökött fel testhőmérséklete negyven fölé. Kínozta őt a magas láz, szomjazott és lihegett a meleg takarók alatt, izzadt, mégis fázott. Homlokán verejték gyöngyözött, szája kicserepesedett, és véres volt a rágástól. Ide-oda dobálta fejét, ismét csak a démonnal álmodott, szinte elméjébe égette magát a sötét szférájú férfi. Olyan volt, mintha őt ölte volna meg, mintha ő lett volt újabb áldozata. Rémisztő volt, kétségbeejtő. Még mindig csak ismétlődtek benne a démon viccelődő, mégis szarkasztikus szavai.

Veled másképp végzek… Téged tovább kínozlak, Sam!

Kínozni fogja a nőt, jobban, mint a férjét. Valamiért bosszút áll. Vagy valakiért.

- Uramisten! Tiszta láz vagy! – barátja hangja kúszott fülébe, halk volt, olyan távoli. Niall, segíts! Gondolta Harry, szomjas volt, fáradt és gyenge, nagyon betegnek érezte magát. – Ebből nem lesz suli, tesó – rázta fejét a szöszke kis Niall. Olyan volt mint Lux, csak lányban, szőke haja volt, szürke szemei, csak éppen nem volt szeplős, a lányok álma. Kis édes, szerethető, kisfiús arcú, de amúgy igen nagy szájú fiúcska volt ő. Senkitől sem félt.

- Nem is engedem el! – most az anyját hallotta – Ha kell kimaradok holnap, de akkor is orvost hívok! – mondta Anne kicsit (nagyon) aggódva. Sosem volt még ilyen lázas a fia.

- Anne, megjött az orvos! – Lux… Ne, utálom az orvosokat! Morgott magában Harry, ez igaz volt, inkább bement az iskolába tanulni, mintsem orvos nyúljon hozzá. Lépteket hallott, idegen hangot, ez az orvos lesz. Nagyon beszélgetett Lux-al, de olyan távolinak tűnt. Mintha még kilométerekre volna az orvos, pedig biztos volt benne, hogy már az ajtóban van. Érezte, ahogy hirtelen valaki megáll a küszöbén, mert az nyekergésbe kezdett. Itt van…

- Jó napot, Dr. Payne vagyok! – köszönt az orvos. Harry jól tudta ki ő, túlságosan jól. Az osztálytársa édesapja…a suli rossz fiújának az apja. Liam Payne apja, aki nap, mint nap szekálja őt és Ni-t, aki rengetegszer megverte őket. Aki megszégyenítette…

*hazelnut=mogyoró

hazel=mogyoróbokor

és Harry hajszíne barna, így lett Hazza :D Egy blogról jutott eszembe :3 Szerintem cuki

Prológus - Gyilkos

Sziasztok!

Egy nagyon rövid prológus, csak hogy kicsit felcsigázzalak tieteket! ;)

Tényleg nagyon rövid, mindössze két oldal...de na, a kövi rész izgalmasabb lesz, de nem tudom mikor hozom... Szeptemberig nem is nagyon találkozunk, már csak a kért sztorikat hozom, utána eltűnök és írom a részeket, sorban, hogy minimum 2-3 rész már előre meg legyen írva...

Nos a design változni fog - ugyanez lesz, csak átkódolom - mert szörnyű, hogy mindent fekete fehérben csinál, holnap meg is csinálom!

Kellemes olvasást!

Ne felejtsetek el kommentelni és feliratkozni!

Lau

A csöppnyi szobát körülölelte a sötétség, amely a benne lévő férfiből áradt. Nem csak csupán a kint tomboló vihartól tűnt sötétnek, ridegnek és rémisztőnek a szoba. valójában a férfi változtatta azzá. Az eső odakint szakadt, a repedt ablaküvegre sorban koppantak a nagyobbnál nagyobb esőcseppek. A szobában sötét volt, semmit nem láttál, mindössze akkor, mikor egy-egy villám pár másodpercre megvilágította. A szoba falait nem díszítette egyéb, csak penész és vérfoltok, karmolások. Néhol a fal lyukas volt, a viharral érkező minden kis zajt érezni lehetett, minden kis neszt.

A férfi az ablak előtt  állt és nézte a kint tomboló vihart, érzelemmentes arccal figyelte, ahogy az erős szél gyökerestül kicsavar egy fát, figyelte ahogy a picike állatok rohangálnak, nehogy rájuk dőljön a hatalmas tölgy. Több tíz éves volt, hatalmas, bár lombkoronája már nem volt – vagy csak leszakította a szél – a férfi szerette ezt a fát, ő is olyan hatalmasnak érezte magát, mint ez  a fa volt. A tölgy méterekre, több száz méterre volt a háztól, mégis úgy érezte mellette dőlt ki az óriási fa. Egy villám csapott a másik közelben lévőbe, ekkor világította be a férfi arcát is.

Csontos volt és beesett, a szemei sötétek, ridegek. Bár kékek voltak, akárcsak a jég, hidegséget, ridegséget sugárzott, félelmet. Világos barna haja már körülölelte arcát, igencsak lenőtt már, nem jár fodrászhoz. Sosem volt, főleg azóta nem. Körmei hosszúak voltak, akár egy vadállaté, s hiába vágná le, pár pillanaton belül ugyanolyan hegyesre nőne.

Louis felemelte jobb kezét, majd ujjait forgatta szeme előtt, s fájdalmas arccal szorította ökölbe kezét. Nem akart ilyen lenni, soha, ez egy hiba miatt van. Egy hatalmas hibát követett el.

- Ez mint miattad van Gyilkos – sóhajtott fel fájdalmasan. A mondatot egy kutyának szánta, aki mellette ült, s akkora volt, hogy felérte az ablakot. Hatalmas, fekete kutya volt, hegyes karmokkal és éles fogakkal, amikkel már több ember életét ontotta ki. Szemei vörösen izzottak a sötét éjszakában, mint két kicsi láng, úgy világítottak a szoba sötétjében. – Ha te akkor nem harapsz meg, most nem lennék ilyen szörny. Ez mind-mind miattad van – folytatta kicsit lenézően a beszédet, minden egyes szavát Gyilkos-nak intézve, de a kutya nem mozdult. Csöndben hallgatta gazdája szavait. – Miattad lettem ilyen vérengző ember, de már nem is vagyok ember, hála neked, Gyilkos – morogva ejtette ki a kutyának intézett szavakat, mintha kapart volna a torka, mintha ordítani akarna. – Miattad lettem démon – szinte suttogta az utolsó szót, ő maga sem merte kimondani, túl kevés ideje volt megszokni új énjét, szinte semmi. Nem tud bánni az erejével, nem tudja kezelni a dühét, a vérszomját. Ez mind egyetlen egy picike hiba miatt történt, semmi más miatt. Ha akkor mindent másként csinál, most normális élete volna, szeretné valaki. Nem volna magányos. – A démonoktól pedig félnek, Gyilkos. Senki sem szereti őket, nem akar velük senki barátkozni, egyáltalán a közelükben lenni. Magányos vagyok, Gyilkos. Miattad, csakis miattad. De igazad van, én akartam mindig ilyen lenni, félelmetes, hogy mindenki féljen tőlem. De most megijedek magamtól, Gyilkos – sóhajtott fel, majd bal kezét nyújtotta a kutya felé, s kicsit erősebben kezdte el simogatni az állatot. Utálta, tele volt haraggal, legszívesebben megölte volna, de nagy terve volt vele, nem tudja azt senki elképzelni mekkora. – Csak azért nem öllek meg, mert szükségem van rád. Enyém Lucifer kutyája, kell ennél több? Hamarosan keresni fognak, Gyilkos, hamarosan… - suttogta ördögien maga elé, majd kinyújtotta jobb kezét és egy fára mutatott, alig pár másodpercen belül egy hatalmas villám veszítette ketté a hatalmas fát, aminek egyik oldala balra, másik oldala jobbra dőlt. Louis elégedetten sóhajtott fel, majd megveregette kutyája fejét. – Vendégünk van – morogta orra alatt – Ember, iszonyatos szaga van. Gyere Gyilkos, nézzük meg ki jött ide – mondta a kutyának, majd elindult az ajtó felé.  Látott a sötétben, bár lehet ez a sok villámlásnak köszönhető, ami a hatalmas ablakoknak hála fényt adott az egész háznak s megvilágította belülről. A ajtó töredezett volt, lyukas, penészes, mohás, undorító. Mégis ez a férfinek megfelelt. Kisétált a sötét és rideg szobából a folyosóra, a hatalmas kutya pedig követte. Hatalmas mancsai rendes zajt csaptak, mikor a padlón koppantak körmei, lehetett hallani nyakörve csilingelését, ahogy a rengeteg lánckarika egymásnak koppan, pofájáról csurgott a nyál, hatalmas fogai kilógtak szájából. Szemei még mindig vörösen világítottak, amikkel gazdáját kereste, s meg is lelte a lépcső tetején, amint éppen a korlátnak dőlve néz a lépcső végébe. Gyilkos morogva foglalt helyet Louis mellett, szorosan a lábához bújt, mire gazdájától kapott egy fejveregetést, jelezvén jó kutya.

A lépcső aljában egy férfi állt, fiatal volt, harminc sincs. Barna szemei voltak, tisztán látszott fél, ugyanis sorban potyogtak könnyei. Haja ázott volt, vagyis a viharban jött ide, ruhája nyurga testére tapadt, lihegett, próbálta visszanyelni feltörő sírását. Louis érzelemmentes arccal nézett le a remegő, ázott férfire, Gyilkos pedig morogva nyomta fejét lábához.

- Mi akarsz? – kérdezte lenézően Louis, a férfi megremegett az érdes hangtól, félt. Rettegett.

- A családom! – határozottan akarta mondani, de a férfi és a kutya látványa nem engedte meg neki azt a bátorságot, hogy ráüvöltsön a fönt álló démonra. Jól tudta kivel áll szemben, vagyis tudta ki ő, a környék réme, akitől mindenki fél.

- A családod halott – folytatta ugyanolyan hangnemmel, mint amilyennek megnyitotta a beszélgetést.

- Megölted őket?! – ordított fel a pasas, könnyei immár ömlöttek, fájdalom járta át minden kis porcikáját. A családja halott, soha többé nem kapja őket vissza. A két pici gyerekét és a feleségét. – Add vissza a családom! Gyilkos!

- Nem én öltem meg őket! – vágott vissza megemelve hangját a démon.

- Te voltál! Hazug! – mutatott rá a férfira. Louis elméjét ellepte a düh, átjárta egész testét. Szemei rideg kékből félelmetes pirosra változtak, nyaka megfeszült. Erő járta át testét, hatalmas erő, ami készült belőle kirobbanni. Felemelte jobb kezét, majd a férfire mutatott és egyenesen szemébe nézett.

- Nem vagyok hazug! – hangja eltorzult, mintha morgott volna. A férfi nyakához kapva esett térdre, fuldoklott. Louis fojtogatta, anélkül, hogy hozzáért volna. A pasas sípolva mutogatott még mindig Louis-ra, de ereje nem volt már, összeesett. – A tiéd Gyilkos – mondta morogva, majd leengedte jobb kezét és nézte, ahogy a fekete kutya szintén morogva, habzó szájjal kocog lefelé a lépcsőkön. Nézte hosszú bundája lebbenését, kecses mozgását, majd végignézte, ahogy a pokol kutya cafatokra tépi a férfit. A vér beborított mindent, bőrdarabkák ragadtak a padlóra, a piros folyadék szaga belepte az egész romos házat. Szinte az egész aulát befedte a vér, a kutya pedig jóízűen falatozott a férfiből. Louis hümmögve fordult meg, majd elindult vissza a szobába. – Semmit se hagyj a padlón, Gyilkos! – kiáltott vissza a kutyának, majd eltűnt a szoba sötétjében.